2015. február 14., szombat

3.5 fejezet

Köszönöm szépen a pipákat és a feliratkozókat, elképesztően hálás vagyok! Meg is hoztam (bár csak jó idő után, mert egy minimálissal normálisabb méretű résszel szerettem volna készülni) az újabb feledik fejezetet, jó szórakozást. Kíváncsi lennék, még a következő normál fejezet előtt, hogy ki mit gondol, mi történhetett. Minden válasznak örülnék. De nem is papolok tovább, jó olvasást!

Az öngyilkossági kísérletem fordulatot hozott az életembe. Kaptam az otthon vezetőségétől egy telefont, amin folyton elérhettek, amivel éltek is, ha épp megpróbáltam volna ellógni a pszichológussal való beszélgetésemet. Így utólag belegondolva jövök csak rá, hogy maga a harmadik pszichológus, akihez járok. Jó, most maga jár hozzám, nem pedig fordítva és ezúttal a jövőm is múlik a beszélgetéseken, de azért a lényeg ugyanaz… Ó, persze, tudom, hogy maga nem olyan pszichológus és folytatom a történetet, ne nézzen így rám.
Az iskolában másképp néztek rám. Továbbra sem lettem senki kedvence, félre ne értse. De mások lettek a szekálások, a tekintetek és a megjegyzések. Az utóbbiak kezdetben csak a hátam mögött hangzottak el, épp annyira hangosan csak, hogy halljam őket, de olyan gúnnyal és elítéléssel, ami bőven kárpótolta a hangerőt. A tanárok is aggódás mögé rejtették szánalmukat, nehogy ők legyenek azok, akiknek a hibája lesz a következő kísérletem. Mert senki sem akarná, hogy hibáztatni lehessen őket a viselkedésükért, hogy véletlen talán mardossa a bűntudat őket. Nem mintha ez engem zavart volna. Legalább eggyel kevesebb dolog volt, amit figyelmen kívül kellett hagynom.
Ugyanis, ezek mellett egy sokkal nagyobb változás is belépett az életembe. Ez pedig Andy volt. Tudom, hogy korábban is jelen volt, de ekkor egy csapásra más lett vele a kapcsolatom. Abbahagyta a flörtölést, nem is szólt hozzám, sőt a jellegzetes vigyorával se tüntetett ki. Ezt a többi lány úgy értelmezte, megunt engem, így békén hagytak. Ettől pedig megkönnyebbültem. Újabb problémával kevesebb. Helyette viszont mást talált ki, bár beletelt egy-két napba, míg rájöttem, ő áll mögötte. Az első napon, ahogy kinyitottam a szekrényemet, hogy kivegyek pár könyvet, egy cetli hullott ki a történelemkönyv és a matekfüzet közül. Egy rövid idézet állt rajta, aminek a lényege az volt, az életben mindig megvannak a szép dolgok, csak észre kell vennünk őket. Azonnal körülnéztem a folyosón, mégis kinek a műve volt ez, de senki sem nézett rám, így ötletem sem volt, hiszen Andy volt az egyetlen esélyes, de ahogy bántam vele, nem vártam ilyesmire. Másnap a szekrényemben egy újabb cetli volt, ami egy angol dolgozatra figyelmeztetett, így felkészültem rá munka alatt.
Ez így folytatódott, bár nem mindig cetli volt ott, időnként egy apró cukor vagy más apróság, amire szükségem lehetett, vagy amik feldobhatták a napomat. Mindegyik kivétel nélkül olyan volt, amihez ismernie kell engem az illetőnek, ebből jöttem végül rá, hogy ki volt a felelős mindezért. Meg az is igen árulkodó volt, hogy harmadik nap, amikor elmentem mellette, megkérdezte, hogy sikerült a dolgozat.
Az apróságokon és néha egy-két szón kívül semmi jelét nem mutatta, hogy érdekelném. Bár eleinte ez üdítő volt, egy idő után elkezdett idegesíteni, így egyre többször kerestem én is őt a szememmel és egyre gyakrabban kaptam azon is magam, hogy róla gondolkozom. Ez pedig irtózatosan bosszantott. Mármint érti, ugye? Nem értettem, mi folyik velem. Sosem voltam korábban úgy istenigazából szerelmes. Volt olyan srác, akiről azt mondtam, hogy igen, ő aztán helyes, de utóbb mindegyikről kiderült, hogy bunkó. Róla pedig tudtam, hogy nem bunkó és azt is be kellett vallanom, hogy nagyon jól nézett ki. Ezek mellett pedig igenis érdekelt, hogy miért nem érdeklem. Mert hiába mondtam neki, hogy tűnjön el, olyannak gondoltam, aki tovább küzd egy lányért, ha arról van szó. Mint utólag ez egyértelmű, ő így küzdött értem, de persze én ezt akkor nem is sejtettem.
Így történt végül, hogy fél év után lépésre szántam el magam. Nem kell semmi drasztikusra gondolni, csak az egyik levelére, amiben egy dolgozatra figyelmeztetett (az ilyenek gyakoriak voltak), választ dobtam be hozzá. Bár ha látta volna az arckifejezését, mint meglátta a levelet, maga is eldobta volna az agyát. Annyira meglepődött, hogy muszáj volt felnevetnem, amit persze egyből kiszúrt. Igazából innentől kezdve mondhatjuk azt, hogy új szintre lépett a kapcsolatunk. Mert akkortól az ajándékozás nem egyoldalú volt, hanem inkább levelezéssé fajult, bár én még nagyobb dolgot továbbra sem tudtam bejuttatni hozzá. Utólag kiderült, ő is csak azért tudta ezt megtenni, mert lefizette a gondnokot, ami nekem eszembe se jutott. Ebből azért látszik, hogy legtöbbször nem egy rugóra járt az agyunk.
Hogy mentsem a férfiúi becsületét, be kell vallanom, hogy a kapcsolatunkat ténylegesen elindító döntésre ő szánta el magát. Két héttel a ballagásuk előtt szakított az aktuális barátnőjével, Mitzy-vel, akivel együtt dolgoztam és aki mindig is neheztelt rám emiatt. Akkor annyira ki is volt borulva, hogy még egyes barátnői is jobbnak látták, ha kerülik. De engem a dolognak nem ez a része foglalkoztatott igazán. Tudni akartam, hogy Andy mégis mit tervez ezután. Mert a levelezésünk még teljesen ártatlan volt, annak ellenére, hogy már részemről is szerepet játszottak az érzelmek. Innentől viszont semmi lelkiismereti gátja nem volt annak, hogy történjen is valami. Ő azonban ezután egy hétig nem lépett semmit, a gimis éveinek vége a nyakunkban volt és én pedig összezavarodtam. Folyton az járt a fejemben, mi van, ha ezt mégsem miattam tette. Ha neki ez az egész levelezés csak a kapcsolatunk lezárására kellett, hogy én is megkedveljem őt és jó hangulatban váljunk el. Ha van egy másik lány, aki nem akadt ki rá, aki nem utasította vissza őt, aki elpirult a bókjain és nem pedig leöntötte turmixszal, akivel a gimi után közös jövőt tervez. Egy gyengébb pillanatomban még az is felmerült bennem, hogy csak meg akarta kedveltetni velem magát, hogy visszaadja azt, amit én adtam neki. Mint ahogy az sejthető, egyik tévképzetem sem vált valóra. Egyszerűen csak azt akarta, hogy kicsit lecsendesüljenek a kedélyek, hogy a kapcsolatunk tiszta lappal indulhasson, hogy legyen esélye tökéletesnek lennie.
Persze nem lett tökéletes, még ha mindketten erre is vágytunk. Veszekedtünk is, mert ő nem értette meg, miért nem vagyok képes jóban lenni a zenekar tagjaival, én pedig azt nem, hogy miért erőlteti ezt annyira, vagy miért is szeretné, ha hirtelen én is mindenki jó barátja lennék, mint ő. Sokáig nem jutottunk semmire sem, mert az én aszociálisságom az ő szemében elfogadhatatlan volt, nem értette, miért jó ez nekem, én pedig rengetegszer a fejéhez vágtam, hogy belé vagyok szerelmes, nem pedig a bandatagokba vagy más barátaiba. Emellett engem idegesített, hogy a lányok még mindig a nyakára járnak, ő pedig bár nem flörtöl velük, mégsem képtelen megmondani nekik, hogy hagyják békén, hiszen barátnője van vagy mi, őt pedig az, hogy a munkaruhám miatt túl sokan megnéznek engem a bárba. Így tehát féltékenykedtünk egymásra, rengetegszer ordítoztunk, vágtam a fejéhez tárgyakat is, amire reakcióul ő az ajtókat csapkodta, majd otthagyott engem. De minden egyes alkalommal kibékültünk és sikerült megoldani a problémákat, vagy legalább túllépni rajtuk. Mert mégis csak szerelmesek voltunk egymásba és a veszekedésekkel járó szenvedélyesség fel is pezsdítette a kapcsolatunkat.
Így bár tényleg nem volt hibátlan, az első csóktól pont olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ami pedig maga sem volt tökéletes. Kissé ügyetlen volt, mert habár neki voltak korábbi barátnői, nekem az volt életem első csókja meg kissé ideges és zavart, mert mindketten izgultunk. Voltak sokkal élvezetesebb, finomabb vagy pont hogy szenvedélyesebb csókjaink is ennél, olyanok amiktől elállt a lélegzetem vagy könnybe lábadt a szemem, de ez mégis kiemelkedik közülük. Mert bár tényleg lehetett volna sokkal jobb is, mégis érezni lehetett, hogy ennek jelentősége van. Pont mint annyi évvel később az utolsó csókunknak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése