Még mielőtt belekezdenék ebbe a részbe, picit papolok is, ugyanis eddig egyszer sem tettem meg. Bemutatkozni nem fogok, megtaláljátok elég helyen a honlapon, ki az író, a történetről lévő fontos információkkal senkit sem fogok untatni, azt itt megtaláljátok. Csak annyit szeretnék kérni, hogyha valaki véletlenül idetévedne, megtisztelne engem egy véleménnyel megjegyzésben, chatben, vagy esetleg alul pipálással? Mert nekem nagyon sokat jelentene.
Emellett egy kicsit a fejezet címéről. Minden fejezet után egy-egy ilyen feledik fejezet fog következni, mint ez, remélem, senkit sem kavar meg és az összefüggések világosak lesznek :)
Köszönöm szépen annak, aki ezt végigolvasta, itt is van a fejezet:
– Szóval Andy volt az első szerelme.
– Helyesbítenék,
ő volt az első ember, akit szerettem.
– Senki más? Az a
rendőrnő. Tudja, Stella Maloon. Vele olyan szoros kapcsolata volt.
Őt nem ismerte korábbról?
– Olvasta a
jegyzőkönyvet, nem? Akkor meg miért kérdez ilyeneket? Hogy
elmondjam, hogyan is találkoztam Stellával? Hogy mennyire ki voltam
éhezve egy emberi kapcsolatra? Hogy hogyan lett ő a legjobb
barátnőm, akit végül csúfosan elárultam? Erre kíváncsi? Mert
ha igen, olvassa el a rendőrségi jegyzőkönyvet újra. Minden le
van ott írva. Az ő vallomását is olvashatja. Nem kell engem
faggatnia.
– Kérem, nyugodjon
meg. Nekem most az a dolgom, hogy az ön nézőpontját is
megvizsgáljam.
– Nem, maga egy
pszichológus, akinek az a feladata, hogy eldöntse, őrült
vagyok-e. Elárulom, nem vagyok az, de most már egyre inkább annak
érzem magam. Szóval megtenné, hogy eldönti végre, maga hogy
látja? Mert szívesen mennék mind a börtönbe, mind az
elmegyógyintézetbe, csak itt ne kelljen lennem. Csak ne kelljen
magával minden nap beszélnem. Mert tudja, mennyire őrjítő ez? A
folytonos várakozás, az érzelmek, amiket a beszélgetések
felkavarnak bennem, az emlékek, amik nem hagynak aludni. Nem
lehetne, hogy inkább hagyja, hogy eltemessem mindezt?
– Tudja, hogy ezt
nem tehetem és a vizsgálatot még közel sem fejeztem be. Szóval
megtenné nekem, hogy mesélne még kicsit Andy-ről?
– Mit akar tudni?
Hogy mennyire szerettem? Hogy mit éreztem akkor, amikor a koszos
szalvétából készült gyűrűt az ujjaimra húzta? Hogy mennyire
védtem azt a gyűrűt mindentől? Vagy mire?
– Meséljen arról,
amiről szeretne.
– Nem szeretnék
mesélni semmiről sem. Mondja meg, mit akar hallani és arról
beszélek.
– Annyira szerette
őt, most miért nem akar róla mesélni? Nem térnek vissza azok a
szép idők? Vagy igazából nem is voltak annyira szépek, mint
ahogy állítja?
– Nem akarom
feltépni a sebeimet. Sok időbe telt, míg legalább eddig
begyógyultak, nem szeretném elölről kezdeni, ha nem muszáj.
Szóval mondja el, mit vár és én elmondom.
– Ha magától
ennyire nem akar beszélni, akkor mondja meg nekem, mit érzett,
amikor először megjegyzést tett magára.
– Honnan ismeri ezt
az esetet? Ne, ne is válaszoljon! Biztos a volt osztálytársaimtól
hallotta. Meglepődtek, hogy ezzé váltam? Bár talán már
akkoriban is számítani lehetett erre. De nem terelem a témát, ne
nézzen rám így. Amikor először beszólt nekem, dühös voltam.
Nem voltam olyan, mint a többi lány, akikre megjegyzést tett, nem
akartam, hogy lealacsonyítson hozzájuk. Igazából az, hogy
leköcsögöztem, inkább azért meglepő csak, mert ha nem fogom
eléggé vissza magam, monoklival megy aznap haza. Akkoriban nem volt
nagy kontrollom, a nevelőotthonban nem tudtak megregulázni. Én
voltam az, aki kilógott a többiek közül, a különc, vörös
hajú, magának való erőszakos lány.
– Nem akart
megváltozni? Nem akarta, hogy jobban szeressék az emberek?
– Nem éreztem úgy,
hogy szükségem lenne rá.
– Mi változott meg
későbbre?
– Én. Andy
megmutatta nekem, hogy milyen az, amikor szeretik az embert, a
hiányával pedig szükségem lett rá, hogy legalább egy ember
szeressen. Amíg ő ott volt nekem, nem számítottak az ilyen
dolgok. Akkor még csak ő volt a fontos nekem.
– Köszönöm, mára
elég volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése