1.5 Fejezet

Még mielőtt belekezdenék ebbe a részbe, picit papolok is, ugyanis eddig egyszer sem tettem meg. Bemutatkozni nem fogok, megtaláljátok elég helyen a honlapon, ki az író, a történetről lévő fontos információkkal senkit sem fogok untatni, azt itt megtaláljátok. Csak annyit szeretnék kérni, hogyha valaki véletlenül idetévedne, megtisztelne engem egy véleménnyel megjegyzésben, chatben, vagy esetleg alul pipálással? Mert nekem nagyon sokat jelentene.

Emellett egy kicsit a fejezet címéről. Minden fejezet után egy-egy ilyen feledik fejezet fog következni, mint ez, remélem, senkit sem kavar meg és az összefüggések világosak lesznek :)

Köszönöm szépen annak, aki ezt végigolvasta, itt is van a fejezet:

 – Szóval Andy volt az első szerelme.

– Helyesbítenék, ő volt az első ember, akit szerettem.

– Senki más? Az a rendőrnő. Tudja, Stella Maloon. Vele olyan szoros kapcsolata volt. Őt nem ismerte korábbról?

– Olvasta a jegyzőkönyvet, nem? Akkor meg miért kérdez ilyeneket? Hogy elmondjam, hogyan is találkoztam Stellával? Hogy mennyire ki voltam éhezve egy emberi kapcsolatra? Hogy hogyan lett ő a legjobb barátnőm, akit végül csúfosan elárultam? Erre kíváncsi? Mert ha igen, olvassa el a rendőrségi jegyzőkönyvet újra. Minden le van ott írva. Az ő vallomását is olvashatja. Nem kell engem faggatnia.

– Kérem, nyugodjon meg. Nekem most az a dolgom, hogy az ön nézőpontját is megvizsgáljam.

– Nem, maga egy pszichológus, akinek az a feladata, hogy eldöntse, őrült vagyok-e. Elárulom, nem vagyok az, de most már egyre inkább annak érzem magam. Szóval megtenné, hogy eldönti végre, maga hogy látja? Mert szívesen mennék mind a börtönbe, mind az elmegyógyintézetbe, csak itt ne kelljen lennem. Csak ne kelljen magával minden nap beszélnem. Mert tudja, mennyire őrjítő ez? A folytonos várakozás, az érzelmek, amiket a beszélgetések felkavarnak bennem, az emlékek, amik nem hagynak aludni. Nem lehetne, hogy inkább hagyja, hogy eltemessem mindezt?

– Tudja, hogy ezt nem tehetem és a vizsgálatot még közel sem fejeztem be. Szóval megtenné nekem, hogy mesélne még kicsit Andy-ről?

– Mit akar tudni? Hogy mennyire szerettem? Hogy mit éreztem akkor, amikor a koszos szalvétából készült gyűrűt az ujjaimra húzta? Hogy mennyire védtem azt a gyűrűt mindentől? Vagy mire?

– Meséljen arról, amiről szeretne.

– Nem szeretnék mesélni semmiről sem. Mondja meg, mit akar hallani és arról beszélek.

– Annyira szerette őt, most miért nem akar róla mesélni? Nem térnek vissza azok a szép idők? Vagy igazából nem is voltak annyira szépek, mint ahogy állítja?

– Nem akarom feltépni a sebeimet. Sok időbe telt, míg legalább eddig begyógyultak, nem szeretném elölről kezdeni, ha nem muszáj. Szóval mondja el, mit vár és én elmondom.

– Ha magától ennyire nem akar beszélni, akkor mondja meg nekem, mit érzett, amikor először megjegyzést tett magára.

– Honnan ismeri ezt az esetet? Ne, ne is válaszoljon! Biztos a volt osztálytársaimtól hallotta. Meglepődtek, hogy ezzé váltam? Bár talán már akkoriban is számítani lehetett erre. De nem terelem a témát, ne nézzen rám így. Amikor először beszólt nekem, dühös voltam. Nem voltam olyan, mint a többi lány, akikre megjegyzést tett, nem akartam, hogy lealacsonyítson hozzájuk. Igazából az, hogy leköcsögöztem, inkább azért meglepő csak, mert ha nem fogom eléggé vissza magam, monoklival megy aznap haza. Akkoriban nem volt nagy kontrollom, a nevelőotthonban nem tudtak megregulázni. Én voltam az, aki kilógott a többiek közül, a különc, vörös hajú, magának való erőszakos lány.

– Nem akart megváltozni? Nem akarta, hogy jobban szeressék az emberek?

– Nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá.

– Mi változott meg későbbre?

– Én. Andy megmutatta nekem, hogy milyen az, amikor szeretik az embert, a hiányával pedig szükségem lett rá, hogy legalább egy ember szeressen. Amíg ő ott volt nekem, nem számítottak az ilyen dolgok. Akkor még csak ő volt a fontos nekem.

– Köszönöm, mára elég volt.